Édes semmittevés Zanzibáron

Zanzibárhoz 50 sziget tartozik körülbelül 36 kilométerre Afrika keleti partjától. A legnagyobb lakott sziget neve szintén Zanzibár, méretében a második Pemba, ez zöld, szinte dzsungel az egész, a harmadik pedig Tumbatu. Furcsa neveket adtak egyébként a szigeteknek, van, amit Mafia-szigetnek hívnak, egy másikat pedig Paradicsom-szigetnek.

Kiváló a klímája Zanzibárnak. Júliustól októberig 26 fokot mérnek, az év többi részében pedig 28-at. Márciusban és áprilisban sokat esik az eső, egyébként csak rövid zivatarok tapasztalhatók, amelyek inkább kellemesek, mint zavaróak.

Afrikai, arab, perzsa és indiai származású emberek élnek itt. A fő vallás a muzulmán. Épp a Ramadánt ünneplik, amikor itt járok. Ilyenkor 21 napon át nappal nem dolgoznak, és nem vesznek magukhoz ételt az emberek, naplemente után pedig indulnak a hatalmas fieszták. Már, akiknek van rá pénzük. Akiknek nincs azok fognak maguknak halat. Parázson sütik a beacheken a rákokat, nálunk Európában ezek méregdrága ételek, itt a túlélést jelentik. Furcsa a világ…

Zanzibár fővárosa Zanzibár város. De mindenki a Stone Town nevet használja, ami az eredeti neve. Tulajdonképpen ez az elnevezés a régi belvárosra illik. A Creek utcától a tengerpart irányába. Régen a lagúna volt az elválasztó, de pár évtizede feltöltötték, s gátat emeltek, s így ma már nincs víz, ami problémát okozhatna a város közepén.

A „kővárost” az Unesco a világörökség részének nyilvánította. A korallból épült házai, a sikátoros utcái miatt, a fűszerpiacok okán… Zanzibárt a perzsák, az arabok, az indiaiak, s több európai nép gyarmatosította, míg végül 1963-ban felszabadult. A függetlensége nem tartott sokáig, éppen 3 hónapig, ez után forradalom lett, a zanzibári szultánt elűzték, aki előbb Omanba menekült a tágabb családja körében akarta meghúzni magát. A királyi család azonban nem fogadta be, így továbbállt, s Nagy-Britanniában telepedett le, ahol mindmáig él mesés gazdagságban.

S mi történt Zanzibárral? Egyesült Tanganyikával, s így alakult ki az új ország, Tanzánia. „Tan” Tanganyikából ered, „Zan” Zanzibárból és az „ia” Azaniából, ami Kelet-Afrika görög neve.

Furcsa államforma ez. A külügy, belügy, pénzügy azonos minisztérium alá tartozik Tanzániában és Zanzibáron, de minden más külön irányítás alatt áll az egyesülés ellenére is. Önálló kormányzó van, saját minisztériumok működnek. Ez az „együtt vagyunk, de mégis külön élünk” elv persze sok bonyodalmat támaszt. Lehetetlen a dolgokat elintézni, a hivatalok húzzák az időt. A problémákat leginkább a csúszópénzek oldják meg, hatalmas a korrupció.

Az átlagfizetés 260 ezer tanzániai shilling, vagy 120 euro körül van. Ez persze semmire sem elég. Az emberek kénytelenek termelni egy kis banánt, rizst, vagy papayát, mangót, s eladni a piacon, hogy valami mellékeshez jussanak. A bűnözés egyre nagyobb. A Tanzániából ezrével érkezők lopnak, már az is előfordult, hogy fényes nappal, fegyveres rablás történt, több halottal, amelyre az elmúlt ötven évben aligha volt példa. Az egyetlen jó hír: mivel Zanzibár kis sziget, viszonylag hamar el tudják kapni a bűnözőket, innen nehéz menekülni, csak a komp kikötőt és a légikikötőt kell blokkolni. Átúszni senki sem tud az anyaországba, az túl messze található.

Híresen rossz Zanzibáron az orvosi ellátás. Akinek korház kell, az jobb, ha Dar Es Salaamba megy betegeskedni. Koszos kis viskókra van kiírva néhol, hogy klinika, de ha ide bemész, akkor elájulsz. Kosz van, rendetlenség. Inkább lepukkant irodára emlékeztet a rendelő, mint orvosi szobára. Gyógyszert azért lehet kapni. Ami furcsa itt nem kell felírni receptet. Bárki bemehet a patikába, s vehet bármit.

Ez egyben azt jelenti, hogy itt aligha működik tb, meg nyilvántartás. Legfeljebb azt jegyzik, hogy él-e az illető, vagy meghalt-e? Ha jegyzik egyáltalán…

Zanzibáron csodás sétálni a tengerparton, fotózni a naplementét, beszélgetni a szállodai parti őrökkel, akik szuahéli nyelvre tanítanak. Meg a zanzibári köszöntésre. Ez elég bonyolult. Először kezet kell fogni rendesen. Majd a két hüvelyk újjat kell megfogni egymásnak, s végül a hüvelyk újjakat össze kell kattintani. Közben pedig illik azt mondani, hogy Jumbo. S nem árt egy Hakuna Matata-t is elejteni, amire az a válasz: Nusuri sana.

Boldogok az őrök, ha tanulok velük. Mosolyognak. Hihetetlen fehér szép fogaik vannak, pedig aligha kezelik, s valószínűleg fogorvost sem láttak életükben.

A stég végén késői ebédet fogyasztok.  Rákokat, tintahalakat. A szakács új ételekre tanít. Kókusz tejjel és mogyoróval készült grillezett rizsre, s kókusztejes, padlizsánra, amelybe a fokhagymától kezdve a cashew dióig, a paradicsomtól a hagymáig mindent belevagdalnak, s úgy teszik be a sütőbe. Mámor a tenger gyümölcseivel és a nann kenyérrel tálalva.

Zanzibárban iszonyú drága a közlekedés. A szállodák, amelyek körülbelül 20-50 kilométerre találhatók a fővárostól, legalább 120-170 dollárt kérnek a hivatalos transzferért, a taxisok pedig 50 és 100 dollár között, ki mennyit tud elérni. Ahhoz képest, hogy egy ember itt 50 és 120 dollár között keres havonta, kicsit nevetséges összeg, de a turisták nem tudnak mit tenni, bele kell nyugodniuk, s mélyen bele kell nyúlniuk a pénztárcájukba.

Én is szívom a fogamat, egy vagyont költök közlekedésre, de tehetetlen vagyok. A taxisoknak persze van magyarázatuk, ami körülbelül így fest. Egy 6-8 személyes mini busz havi bérleti díja 450 dollár. A benzin még pár száz dollár, a szervizelés szintén, vagyis havonta közel 1000 dollárt kell kitermelniük, s akkor még csak nullán vannak. Ezzel szemben sok a fuvaros, s előfordul, hogy 2-3 napig sincs utas, vagyis, ha valaki rendel, akkor azt meg kell vágni keményen a fennmaradás érdekében. S bár ezt nem mondja senki, de valljuk be, nyilván le kell adni csúszópénzt is a szállodás kontaktoknak, akik szervezik a fuvarokat, mert ebben a velejéig romlott korrupt országban ez másképp nem megy bizonyosan.

A taxisok egyébként próbálják képezni magukat. A legtöbbjük tud angolul, s akad olyan is, aki kiválóan beszél. Az egyik el is meséli nekem, hogy milyen nehéz az élete. Hogy elvált, két kisgyerek maradt a feleségénél, akiket nem is láthat, mert az asszony bekeményített. Pedig ő volt az oka a válásnak. Ivott, majd pasizott, akadt olyan eset is, hogy ruha nélkül, teljesen pucéran állított be a közös otthonukba.

Hogy igaz-e a sztori azt nem lehet eldönteni, mindenestre megsajnálom én is a fiatalembert, akinek most hat hónappal a válás után csak egy üres bérlakása van, mert a bútorokat otthagyta a régi otthonban, hogy a gyerekeinek legyen min aludni, ülni, enni. Csak egy táskarádiója maradt, s innen kell újrakezdenie. Ami nem könnyű, hiszen Zanzibárban a szülők választanak feleséget a fiatalembereknek. Járni legfeljebb titokban lehet lányokkal. Most újra a szülőkön a sor, akik persze haragudnak, hogy az első házasság nem sikerült, s a gyereket okolják, hogy miért engedte ennyire szabadjára az asszonyt, akinek a férje mellett a helye minden pillanatban, s nem a kocsmában, főleg nem más férfiak ágyában.

Hát ilyenek esnek meg manapság Zanzibárban. Sőt még ennél is furcsább dolgok, hiszen ez Afrika fő kábítószer elosztó központja. Iszonyú sok ajzószer jut be a kompokon, hajókon a szigetre, s aztán innen terítik. Nem teljesen logikus, hiszen egy szigetet mindig könnyebb ellenőrizni, de valami oka biztosan van, hogy ez kialakult.

A nagy zűrzavarban bárki bármikor hozzájuthat ajzószerekhez, ami elég szörnyű, ha belegondolunk. A rendőrség nem csap le, szemet huny, ez is a korrupció része.

Persze ennél sokkal nagyobb dolgok is alvilági módon intéződnek. Előfordult már  például, hogy 3 hónapig nem volt áram Zanzibáron. Folyamatosan 90 napig, egy percre sem. Képzelhetitek, hogy ez mennyire tönkretette a szigetet, hiszen nincs olyan generátor, amely 3 hónapon át bírná a strapát. Több szálloda csődbe ment, a vendégeket le kellett mondani, a tulajdonosok így nem tudták fizetni a hiteltörlesztéseket. Az ok: a Darból Zanzibárba áthúzott tenger alatti vezetéket elvágták, s 3 hónapba telt, hogy megjavítsák. Állítólag direkt vágták el, hogy aztán lehessen svéd, meg finn szakembereket hívni kijavítani, akik persze csak csúszópénz ellenében kapták meg a munkát. Hogy közben a pár haszonszerző kivéreztette a saját közegét, a szigetet, az őket nem érdekelte.

Ma is minden nap szinte 3-4 órás áramszünet van. Azért, mert a generátorok diesel üzemanyaggal működnek, s a korrupción belül az illetékesek komoly csúszópénzt kapnak a dízel eladás felpörgetése miatt, illetve a generátorok iránt való óriási kereslet okán. Hihetetlen játék zajlik, s senki sem vet véget ennek a folyamatnak.

Eltűnik az Unesco által adott sok pénz is, amit Stone Town rendbe hozására lehetne fordítani. A fővárosban minden az összeomlás szélén áll, hiszen már Dar Es Salaamból el sem jut az adomány Zanzibárig. Ez a 36 kilométere távolság legyőzhetetlen.

Stone Town ragyoghatna, ezzel szemben olyan állapotok vannak itt, mint mondjuk Havannában. Az egykor szép napot látott épületek rohadnak. A sikátoros utcákban ugyan zajlik a kereskedelem, de bűz van, nem kellemes járkálni, inkább szenvedés.

Túrákat azért szerveznek, mert meg kell mutatni a vendégeknek a csodák házát, ami egykor a szultáné volt, ahol először járt lift, ahol először volt folyó víz, ahol először égett villany. Most múzeum van az épületben. Megmutatják a katolikus katedrálist, az öreg arab erődöt, a vámházat és a rabszolgapiacot.

Itt volt Zanzibárban a kelet-afrikai rabszolgapiac központja. Mindenfelől ide hordták a befogott férfiakat és nőket, s itt zajlott a licit. Az aukció előtt három-négy napig egy pincében láncra verve tartották őket, s aki túlélte, az a nyakán és a lábán a lánccal mehetett az új uralkodójával a világ különböző szegleteibe.

Borzasztó élmény, még rágondolni is szörnyű. Én is bemegyek a földalatti rabszolga tárolókba, le kell hajtani a fejemet, hogy beférjek, mert alacsony a belmagasság. Két-három percet is nehéz elviselni a levegőtlen helységben, nemhogy napokat…

Elfelejtve a rabszolgaságot vissza kell rázódnom a mai valóságban. Ez is a maga nemében borzasztó pokol. Iszonyatos a szegénység. Kosz van, zűrzavar, ember-ember hátán, kiabálnak, mindenki szeretne valamit eladni a turistáknak. Van, aki fogdos, akad, aki erőszakos is. Helyi kísérő nélkül nem is lenne ajánlatos sétálgatni az utcán, főleg nem a piacon, ahová igyekszem.

Zanzibár fűszersziget. Itt minden megterem, s mindent árulnak is. Kicsi zacskókba kimérve, vagy éppen nagy zsákokban, attól függ, hogy kinek milyen kiszerelés kell. Jó minőségük van a fűszereknek, viszik is innen az egész világba.

A gyümölcsök is szépek, leszámítva a görögdinnyét. Hatalmas ananászok, papayák, mangók sorakoznak a pultokon. Banánból ki tudja hányféle. Van még piros banán is.

A sikátorokban már a textilesek uralkodnak. Selyem anyagokat árulnak, sok pamut trikót, ruhát. A kedvenc Barack Obama. No, nem azért, mert a zanzibáriak annyira szeretik az Egyesült Államokat, hanem ezért, mert ő az első fekete elnök, aki ráadásul a szomszédból, Kenyából származik.

Van még egy híresség, akiért rajonganak. Ő nem más, mint Freddie Mercury, a Queen együttes 45 éves korában, rendkívül fiatalon elhunyt énekese. Az AIDS-ben meghalt világsztár itt született Stone Town-ban, a szülőházán egy kis kirakat díszeleg, abban van némi emlék róla fotókkal, szöveggel, de ennyi. A ház egy ajándékbolt. Hogy senkinek nem jutott még eszébe az ajándékbolt helyett Freddie Mercury emléküzletet nyitni, az egyszerűen hihetetlen. Hiszen a turisták eltartanák a boltot, ha egy kis csinnadrattát csinálnának ennek a ténynek, hogy Freddy itt látta meg a napvilágot, még zarándok utak is indulnának Zanzibárba. Az üzleti érzék azonban itt nulla. Nincs sok ötletük a helyieknek. Inkább pihengetnek.

Freddy szülőházát persze fel is kellene újítani, éppen úgy, mint ahogy a Serena Inn szállót felújítottták. Egy 18. és egy 19. századi épület alkotja ezt a Small Leading Hotel of the World lánchoz tartozó szállodát, amelyet az indiai gondolkodó, kulturális nagykövet a milliárdos Aga Khan hozatott rendbe pár éve. Ma ez az 51 hálószobás szálloda a legluxusabb Zanzibár fővárosában, s itt üzemelnek a legjobb éttermek is a házban. A Serena Inn partja is fantasztikus, fehér homokos parton lehet sétálgatni, napozni, a víz bársonyos, ha fürödni szándékozunk.

Stone Town-ban ebéddel együtt elég 2-3 órát eltölteni, aki nem a Serana Innt választja, az számos vendéglő közül választhat. Meglepően sok például az olasz étterem, aminek az oka, hogy Romából direkt járat üzemel Zanzibárra, amely ontja ide az olasz turistákat. S ők keresik a pasztát, meg a pizzát, mert ahhoz vannak szokva.

Nekik persze nem elsősorban a tengerparti élményeket kínálják, hanem inkább a Jozani-erdőt, ahol a piros Colobus majmok élnek, vagy a búvártúrákat. A legszebb a víz a kristálytiszta a Mafia- és a Prison-szigetnél. Állítólag nincs összefüggésük az említett szigeteknek a maffiával, a bűnözéssel, a börtönnel, egyszerűen csak ez a nevük. De ki tudja? Valami valamikor kellett, hogy történjen, hogy ezeket a neveket kapták.

A búvárkodás azért extra, mert a víz alatt hajóroncsok találhatók. S itt él az óriás Napóleon hal is, amely ritka látvány. Nem is beszélve a manta-rájákról, meg a barracudákról. S a delfinekről… Ezeket a játékos nagyhalakat más a víz alatt megpillantani, mint amikor egy delfin-show lelátóján üldögél az ember. S szólni kell az óriás teknősökről is. Az Indiai Óceánban honosak. A teknős 100-150 évet is megél, hatalmasra tud nőni az itt élő faj.

A Tanzániába érkező utasok 95 százaléka először szafarira megy, majd a nehéz terepjárás és a sok izgalom után következik az pár napig az édes semmittevés Zanzibáron. Ezt szolgálja a sziget egyik legfelkapottabb szállodája, a Diamond Dream of Zanzibár, amelyet a Plan Hotellánc üzemeltet, svájci központtal. All inclusive hotelről van szó, közvetlenül a sziget keleti partján, amely arról híres, hogy hatalmas kókuszpálma sor szegélyezi a tengerpartot. Vagyis fenomenális. Csodálatos. Olyan ez a vidék, akár a Karib- szigetek. Akár Dominika. Csak itt még fehérebb a homok.

A szálloda kis dombra épült, s emiatt pazar kilátás nyílik a legtöbb szobából a tengerpartra. A parton hatalmas úszómedence várja a vendégeket, majd a pálmasor, a homok és az Indiai-óceán. Érdekesség, hogy a szálloda beach-enék közepén húzódik egy láthatatlan demarkációs vonal.  Ezt nem léphetik át a helyi árusok, amire a hotel biztonsági őrei figyelnek.

Nők és férfiak kínálják a festményeiket, szobraikat, farakásaikat a turistáknak, felsorakozva, de nem közelítve a hotelhez. Muris látvány. Ha valaki le akar menni a vízhez, akkor át kell menjen az árus sorfalon, s akkor nincs vége a kínálatnak. Megszállják a vendégeket a piacosok, s alig hagyják élni. Kicsit zavaró így eljutni a vízig, de végül azért mindenkinek sikerül. S közben jó képeket is lehet készíteni a maszájnak öltözött férfiakról, meg a fejükön nagy terheket cipelő asszonyokról, akik színes ruhákban pompáznak.

Feltűnik a beachen egy lovas is. Pazar látvány. Ráadásul a nyakában egy majom ül, amely körbe kőrbe ugrál a férfin, fogja a fejét a nyakát, ráugrik a mellkasára, majd vissza. A lovast nem zavarja, ő csak lépdel elegánsan, s tetszik neki, hogy minden vendég őt fotózza.

Lehet vitorlázni is, a feketék kínálják a dow-hajóikat. Egy farönkből van kifaragva, nagyon keskeny így, a belseje, ahova be lehet ülni, az egyensúlyozáshoz pedig két messze kinyúló fagerenda szolgál. Nem túl bizalomgerjesztő, de működik minden hajó. Szeli a habokat, ami szép látvány.

A Dream of Zanzibár hatalmas hotel sok szolgáltatással. A legfelkapottabb a pezsgős masszázs pezsgőfürdőzés és gőzfürdő házaspároknak.

Szerencsém van, mert ugyan Ramadán van, de a masszőr mégis dolgozik. Ha egy muzulmán úgy dönt, hogy napközben pihenni szeretne, vagy imádkozni, meditálni, akkor a munka adója a Ramadán idején nem kötelezheti munkavégzésre. Hivatkozhat ugyan arra, hogy a munkavállaló aláírta a vállalati etikettről szóló adatlapot, sőt szerződésben vállalat a munkát, de ezek a papírok a Ramadán idején mit sem érnek. Ha a dolgozó panaszt tesz, minden esetben a muzulmán vallás gyakorlója kap igazat, mert joga van gyakorolnia a vallását.

A muzulmánok nem esznek, nem isznak, nem cigarettáznak és tartózkodnak minden szexualitástól nappal a Ramadán alatt, aki nyilvános helyen megszegi ezt, azt még a rendőr is elviheti.  Elő is fordul, hogy a vétkezőket bezsuppolják.

Pár éve nyitott Zanzibáron az Esseque hotel. A Preferred hotel lánc tagja. Olasz a tulajdonos, francia az igazgató. Annyira modern a szálloda, hogy itt már jelképesen sincs recepció.

Zanzibár legészakibb csücskében épült a hotel.

Negyven villa található a telepen, a központban három teraszosan épült medence kínálja magát, úgy kialakítva, hogy ha úszik benne az ember, az óceánban érezheti magát. Az Indiai-óceánba hatalmas stég nyúlik be, a legvégén étterem, bár, kényelmes fotelek, kanapék. Függőágyakon is lehet pihenni,

A partot korallzátony szegélyezi. S alatta a briliáns, fehér homokos tengerpart. Ha itt sétálsz, akkor a víz által kimosott korall sziklák alatt haladhatsz el, a látvány lenyűgöző. Különös atmoszférát teremt ez a korallzátony a parton, egykor bizonyára a víz alatt volt.

Óriási az apály-dagály különbség. Nagymértékben visszahúzódik a víz, majd újra feltöltődik – hat óránként. A jó hír, úgy három méter széles beach mindig marad a napozóknak, sétálóknak.

A parton a lejáratoknál mindenhol őr áll, nehogy illetéktelenek bejöjjenek a hotelbe. A beachen sokan rákokat keresnek, csodás kagylókat lehet találni, de akadnak, akik futnak. A négerek futása lenyűgöző. Nemcsak azért, mert szép, kidolgozott a testük, hanem azért is, mert futás közben általában 3-4 szaltót ugranak 100 méterenként. Na, ezt csinálja utánuk valaki.

A víz selymes. Finom. Meleg. Kínálja magát. Nincsenek nagy hullámok. Kellemes.