Oroszán-lesen Dél-Afrikában

Az egyik felejthetetlen, állatokkal kapcsolatos élményem az afrikai szafari volt.

Hajnalban indulok a dél-afrikai Johannesburgból a 14 ezer hektáros területű Ngala privát vadrezervátumba, amelynek a leggazdagabb az állatvilága az egész kontinensen.  A terület 400 méterre van a tengerszint felett. Bozótos szavanna a hivatalos neve. Itt csak hat méternél alacsonyabb fák nőnek.

A domináns a Mopane-fa. Vagy szokták nevezni vasfának, balzsamfának, esetleg pillangófának is. Érdekesség, hogy a levelei lepkére hasonlítanak, s hajnalban összecsukódnak, hogy a napfény ne szívja ki a víztartamukat, éjjel pedig kinyílnak.

Hihetetlen, de igaz, Afrikában még a leveleknek is akad ellenségük. A Mopane-fákon él ugyanis egy kukac, amelyiknek csak ez a tápláléka, s ugyan egy évből csak hat hétig esznek ezek a lárvák, mégis nagyobb pusztítást végeznek, mint az elefántok, olyan mennyiséget fogyasztanak. Pontosan tizenkétszer annyit, mint a nagytestű nőstények. Ezeken a fákon él a világ egyik legszebb virága is, a Leopárd-orchidea. Ez is szívja a „vérét”, belőle meríti a saját tápanyagát.

Az esős évszak októbertől márciusig tart, ilyenkor késő délután mindig zuhog, éjszaka nagy villámlások, mennydörgések láthatók, hallhatók. A hőmérséklet 40 fok feletti. Télen nappal 20-24 fok van, hajnalban és este 3 fokra hűl le a levegő.

A Federal Air 9 személyes privát repülőjére van foglalásom. A Johannesburgi légikikötő busztermináljánál található a magán légitársaság irodája, innen viszik át az utasokat, így engem is a kisgépes terminálra. A check-in elég bonyolult. Minden csomagot ketten átvizsgálnak, beletúrnak a bőröndökbe, majd jön a mérlegelés. Kiderül, hogy nekem a feleségemmel együtt összesen 24 kiló túlsúlyom van. Nem okoz osztatlan örömöt. A földi személyzet azt javasolja: vegyek 100 randért egy sporttáskát tőlük, szedjem ki a bőröndjeimből a legsúlyosabb dolgokat, hagyjam ott a reptéren, s ők majd elraktározzák addig, amíg vissza nem térek. Ez rendbe is lenne, de egy probléma van: nem megyek vissza Johannesburgba a Ngala rezervátumból, hanem onnan továbbutazok egy másik afrikai helyszínre, a Cybele  Lodge-ba.

Hosszas tanakodás kezdődik, mi legyen? Addig, mondják, egyek-igyak, a váróteremben ugyanis minden ingyen jár a magángépes terminálon az utasoknak. A palacsintától a kávén át a gin-tonikig. Benne van a privát jet árában. A helyi személyzet segítőkész, rádión megkéri a pilótát: legyen szíves kijönni, felmérni a csomagok méretét, hogy elfér-e a kisgépen, s döntsön a sorsukról. 35 év körüli jóképű fiatalember érkezik, aki kimondja a végső szót: vállalja a plusz 24 kilót.

Hét utas van a gépen. Én közvetlenül a pilóták mögötti széken ülök, mindent látok a pilóta fülkében, az egész repülés alatt figyelemmel kísérhetem, miként dolgoznak a tisztek. Az orrpropelleres gép igen modern, fantasztikusan csendes, egyáltalán nem ráz. Egy óra múlva landolunk a Sabi Sabi Lodge-nál, itt kiszáll öt utas, s helyettük jön másik öt. Innen a levegőben már csak tízpercnyi út az én szálláshelyem.

Közvetlenül a tábor mellett landolunk, egy keskeny betoncsíkon. Tíz-tizenöt éve még a fűre szálltak le a gépek, de ma már modernizálódott a világ, s minden hotel mellé építettek Afrikában mini leszállópályát – betontól. Annál is inkább, mert az esős évszakban is kell repülni, s akkor a vizes talajon nem tudnának landolni ezek a profi gépek.

Szafari dzsipekkel várnak, s negyed óra múlva, üdvözlő ital, s kávé után már el is foglalhatom a nejemmel a kis házunkat. Húsz villából áll a tábor, meg egy étteremből, ajándékboltból, s uszodából. Van a kert végében egy kis tó is, ahová gyakorta érkeznek inni a vadállatok, hiszen a bozótos szavanna vesz körül. A civilizációtól el vagyok zárva, nincs se telefon, se internet. Ezen kívül azonban, ami luxus elképzelhető, azt biztosítják. Napi két szafari program, s teljes ellátás jár, gourmet konyhával.

A délutáni szafarira fél négykor kell gyülekezni. Mindenkit beosztanak két rangerhez. A sofőröm Sipho, a nyomkeresőm pedig Sandros. Minden kirándulásra velük megyek. Több éve dolgoznak már rangerként, úgy ismerik a terepet, mint mi a belvárost Budapesten. Pontosan tájékozódnak a bozótosban, saját elnevezésű utak, az égtájak és a magasabb fák, nagyobb bokrok, kisebb tavak, és kiszáradt folyómedrek alapján.

Egy frissítő kávé közben Sipho elmagyarázza, merre fogunk csatangolni a szavannában, s mik a legfontosabb előírások. Beszél a Big 5-ról, meg más nagyvadakról, s az itt honos 2300-féle madárról, amelyek a föld madárállományának a huszonöt százalékát teszi ki. Hangsúlyozza, hogy megkülönböztetünk itt élő madarakat, s bevándorlókat, akik csak pár hónapot töltenek Afrikában, valamint nomád madarakat. Énekhangjuk, csipogásuk, füttyentéseik igazán különlegessé teszik a szavannát. A madár-les, éppen emiatt a leggyorsabban növekvő turisztikai iparág a kontinensen.

Amit feltétlenül be kell tartani: nem ildomos felállni a nyitott dzsipben és nem szabad a vadállatok közvetlen környezetében hangosan beszélni.

Sipho és a többi ranger bőrtáskába bújtatott puskát vesz magához, mert e nélkül el sem szabad indulni a szafarira, s máris nekivágunk a nagy kalandnak. Feltűnik, hogy akad a rangerek között egy hölgy is. Ritkaság. De ő éppen úgy ismeri a szavannát, az állatok viselkedését, mozgását, mint a fekete férfiak, akik itt születtek, itt nőttek fel, szinte együtt az oroszlánokkal. Egész életében állatok környezetében dolgozott a nő, s soha nem volt boldogabb, mint most, amikor naponta kétszer kísérhet turistákat a vadonba. Mint mondja, minden alkalommal mást lehet látni. S máshogy cselekednek az állatok. Eltérő szituációk alakulnak ki, ami széppé teszi ezt a munkát.

Természetesen csak fotózni készülök. A vadászat nem az én műfajom. Egyébként ez amúgy is csak Dél-Afrika speciális területein engedélyezett, s nem is olcsó mulatság. Egy elefánt kilövési engedélye például 30 ezer dollár. S tizenöt nap alatt el kell ejteni. Naponta 500 dollárt kell pluszban fizetni a helyi kísérővadász, a nyomkereső, a málhahordó, a szakács, a sátorverő, s az egyéb személyzet szolgáltatásaiért. A külföldiek vadásztatásából az évi bevétel 800 millió dél-afrikai rand, a helyi vadászokéból pedig 4,4 milliárd. Iszonyatosan nagy pénz. (1 rand = 23 Ft.)

De induljon az én fotó-szafarim… Alighogy kihajtunk a szálláshelyről, máris egy elefántcsordába botlunk. A dzsipek által évek alatt kitaposott földút mentén eszik a fákat, tördelik az ágakat. Sokan vannak. Felnőttek és kicsinyeik. Közelebb megyünk hozzájuk, azután még közelebb. Bátor ez a Sipho. Ha megkérdezem tőle, mit csináljunk elefánt támadás esetén, ő viccesen azt válaszolja: csak fényképezzünk. A többi az ő dolga. A probléma az, hogy közben addig helyezkedik a jobb fotótéma miatt Sipho a dzsippel, hogy nincs menekülő útvonalunk. Előttünk vad elefántok, mellettünk nagy fák mindkét oldalról, mögöttünk pedig egy másik dzsip, amelynek sofőrjét Sipho értesítette CD rádión, hogy jöjjenek, mert nagy látványosság van. Több tonnányi elefánt…

Az elefánt napi 14 órán át eszik, reggeltől estig legalább 170 kg levelet, faágat be kell kebeleznie ahhoz, hogy életben maradjon. S ehhez háromszor kell innia, alkalmanként akár 200 liter vizet is. Érdekesség, hogy az elefánt hímek 35 éves korukig csak önállóan bandukolnak a szavannában, vagy más agglegények társaságában, a nőstények ugyanis csak ez a kor után engedik magukhoz őket párosodni.

Úgy tíz percig kattognak a kamerák, emelkedik az adrenalin szintünk, mert alkalmanként az egyik elefánt felénk fordul, kiteríti lapát füleit és felemeli az ormányát. Halvány emlékeinkben az él biológiai tanulmányaimból, hogy ilyenkor készül támadásra, s gyorsabban fut, mint amilyen sebességre a dzsip képes, de Sipho megnyugtat: éppen a hitünk ellenkezője igaz. Támadás esetén az elefánt először a füleit magához szorítja. Egy perc múlva azért odébb csorgunk a kocsival, beállunk orral az út irányába, ha kell, mégiscsak tudjunk gyors rajtot venni, mint egy Forma-1-es pilóta.

Hála Istennek ezúttal az elefántok kegyesek hozzánk, nem rohannak le. Nem kell senkinek sem fogalmaznia a nekrológot. Mire felocsúdok, zebrák kerülnek elénk. Nem nagy csoport, csak páran vannak, de csodálatosak. Kétféle zebra létezik: az egyiknek tiszta fehér a fekete csíkok között a bőre, a másiknak szürke. Amelyeket én látunk, azok az utóbbi fajhoz tartoznak. Lóbálják a farkukat, azzal kergetik a legyeket magukról. Ezektől nem kell félni, bátran közelíthetünk feléjük, viszont ők tartanak tőlünk, s elszaladnak. Egy ideig követjük őket, útközben látunk még impalákat is, meg kudut, de azután leteszünk róluk.

Hogy miért? Mert hírt kapunk rádión más rangerektől, hogy oroszlánok akadtak lencsevégre. Nem is kevesen. Vagy tízen. Így teljes irányváltást teszünk, s nekiiramodunk az oroszlánkeresésnek. Sipho magabiztos, azt mondja, nem csak keressük őket, hanem meg is találjuk. Úgy legyen. Hiszen ezért jöttem igazán. Oroszlán lesre. Mindenki az állatok királyára a kíváncsi, így én is.

A nyomkövető barátunk egy idő után kéri a sofőrt, hogy álljon meg. Leszáll a kocsi elejére szerelt megfigyelő állásából, pontosabban üléséből, s behuppan Sipho mellé. Ebből azt feltételezzük, hogy ő már érzi az oroszlánok szagát. Csak nehogy az oroszlánok is érezzék a miénket, s ez felhergelje őket!

Pár perc, s a mennyországba kerülünk! Na, nem a szó szoros értelmében, nem esznek meg senkit a fenevadak. Csak átvitt értelemben. Mintha álmodnánk. Előttünk egy teljes család oroszlán. Hatalmas sörényes hím, gyönyörű nőstények, s sok fiatal, egy-két éves vadállat. Az Attenborough-filmeken láthattam eddig életem során ennyire közelről az oroszlánokat, s most itt vannak előttem. Pár méterre tőlem.

Ha féltem az elefántoktól, akkor most – be kell vallani – rettegek. Gyorsabban ver a szívem, szinte látható a csuklóm belső oldalán, ahogy az ütőerem pulzál. Nem azért izzadok, mert nagyon meleg van…

Az oroszlánok utálják a hőséget, s ezért valamennyien az árnyékban fekszenek. Szinte hihetetlen, de – akár a kiskutyák – forognak a hátukon, lábukat az égnek eresztik, fejüket ide-oda dobálják. Egyik-másik hozzáér a családtagjához, s enyeleg vele. Úgy mórikálják magukat, hogy néha el is felejtem: ezek vadállatok.

Persze gyorsan visszazökkenek a valóságba, amikor az egyik hím oroszlán feláll, s elkezd a kocsink felé jönni. Bökdösöm Sipho vállát, hogy kapcsoljon hátramenetbe, s „tűzzünk” el távolabb, de ő nyugodt.

Az oroszlán már három méterre van, már két méterre jár, már csak egy méter választ el tőle… Jézusom! Mi lesz? Fotózni sem merek, nehogy felidegesítse a gép kattogása a fenevadat. Szisszenni sem tudok. Közben egy szemben lévő dzsipből a többi útitársunk nevet ránk, s karmozdulataikkal mutatják: nekünk végünk. Kinyír minket a közeledő fenevad…

Jópofa emberek. Más kárára. Egyedül Sipho nyugodt. S neki lesz igaza. Az oroszlán előbb rám néz, majd elfordítja a fejét, s szép lassan elballag. Nem túlzás. Ha kinyúltam volna a dzsippből, meg tudtam volna simogatni, annyira közel járt.

Az oroszlánok általában nagyobb csoportokban élnek. Maximum három hím, amelyek lehetnek akár testvérek is, a hozzájuk kötődő legfeljebb tizenkét nőstény és a gyermekeik. A hímek sokat vannak távol a csoportjuktól, jelölik a területüket és felügyelik az ellenségektől. Meg vadásznak. Kifejezetten éjjel keresik a táplálékukat. A nőstény oroszlánok csak kétévente 2-4 napig alkalmasak párzásra, de érdekesség, ha egy nőstény valamilyen okból elveszti a gyerekét, akkor pár héten belül tüzelni kezd, hogy új gyermeke lehessen.

Micsoda fantasztikus a természet! Ha új hím veszi át az uralmat egy csoport oroszlán felett, akkor az megöli az ott lévő összes kis oroszlánt, hogy a nőstények neki szüljenek, s ettől kezdve az ő csemetéi alkossák a családot. A nőstények három és fél hónap terhesség után szülnek, ilyenkor elhagyják a többieket, két hónapra elbújnak, a kicsinyükkel, hogy nyugodtan etethessék őket. Ezután visszatérnek a csoportjukhoz, de még pár hónapig szoptatják a kicsinyeket, amelyek csak három hónap elteltével kezdenek alkalmasak lenni szép lassan a nyers hús fogyasztására.

Még vagy fél órát maradunk az oroszlánok közelében. Elkezdenek mozogni, jönni-menni, majd két hím tisztogatni kezdi egymást. Parádés jelenet. Hollywoodban nem tudnának jobbat rendezni. 3-4 méterre tőlem a szavannában premier plánban felváltva nyaldossa egymás arcát két vadállat. S mi fotózzuk a feleségemmel, s filmezzük őket. Csoda! Álom! Mámor! Nem találunk kifejezést rá. Szinte már nem is félünk, annyira magával ragad minket az élmény. A nejem  itt készíti élete legjobb oroszlán-szerelem fotóit…

Amikor Sipho bekapcsolja a motort, s hátramenetbe kapcsol, sajnáljuk. De ekkor jön a nagy hír. Cheeta van a láthatáron. Micsoda? Csita? Mi az? Nézünk egymásra bambán, de Sipho végre közli az állat angol neve helyett a számunkra ismerősebb verziót is: gepárd. Hurrá! Gepárdra megyünk.

Olyan az egész délután, mintha egy állatkertben lennénk. Sorra jönnek elénk a legnagyobb méltóságú vadak. Sipho azt mondja, ritka szerencsések vagyunk. Én is így érzem, főképp akkor, amikor tízperces vad rodeózás után tényleg megpillantok három gepárdot. Micsoda kecsesség! Fantasztikus izmok! A természet arra teremtette őket, hogy fussanak. S a gepárd a leggyorsabb a vadonban. Nem tudja utolérni senki. Még az oroszlán sem, amelynek vetélytársa. Igazi gyilkos.

Ha hiszem, ha nem, a gepárdoktól sem vagyunk messzebb, mint 4-5 méter. Vadászni készülnek. Nagyon figyelnek valamit. Impalák szaga lehet a környéken. Ebből az antilopféléből van a legtöbb a terepen, s a gepárd imádja a húsát. Mivel éppen ezeknek a kecses állatoknak az irányában tartózkodunk, most az oroszlán után az egyik gepárd jön felénk. Nem lehet igaz! Újabb életveszély! De most mintha nem félnénk annyira. Az oroszlánnak mégiscsak nagyobb a presztízse. Persze a gepárdnak is csak egy ugrás, s egy harapás, hogy kivégezzen. De mégsem tartunk tőle annyira. Én sem. Inkább gyönyörködök benne. Mert csodaszép.

A gepárd egyszer csak rohanni kezd, s elvágtat mellettünk. Jön viszont a másik kettő. Az egyik feláll egy nagyobb termeszhangya-bolyra, s a távolba tekint. Remek fotótéma. Csinálok is pár képet. Még Sipho is fotóz, mondja, ő sem látott már hónapok óra gepárdot. Nagyon ritka, csak 250 gepárd el egész Afrikában. Az a baj viszont, hogy szürkület kezdődik, s már nehéz igazán jó fényképeket készíteni.

A gepárddal is eltöltünk fél órát, még követnénk őket, mert az lenne a non plusz ultra, ha látnánk, amikor elkapják az egyik antilopot, s elkezdik marcangolni, de nincs idő. Rinocéroszok érkeznek ugyanis. S az orrszarvú benne van a Big 5-ben. Vagyis nagyon fontos állat.

Három orrszarvú billegeti magát előttünk. S megint csak pár méterre  a kocsinktól. Egy anya, hatalmas és kifejezetten hegyes szarvval. A kicsinye, amelynek még csak a szarvcsökevénye látható, s mögöttük 3-4 méterrel lemaradva bandukol a papa. Ezek az állatok nem félnek senkitől és semmitől. Őket aligha támadja meg valami is a vadonban, hiszen kegyetlen fegyvert hordanak az orrukon. Csak az embertől kell tartaniuk, akik levadásszák őket, hogy kitehessék a trófeájukat a vadászkastélyuk falára. Most szerencsések, mert mi nem lövünk. Csak objektívvel. S nekünk is mázlink van, mert ők sem vetnek szemet ránk. Nem zavarja őket a kocsink, amely valószínűleg a szürkületben – mivel zöld színű – teljesen beleivódik a tájba.

Lassan lemegy a nap, fotózom a csodás afrikai naplementét, s a vízilovakat egy közeli tóban.  S aztán fázni kezdek. Elő kell venni a pulóvereket, sőt nemsokára a kabátokat is, mert annyira lehűl a levegő. Pár perc alatt több fokot esik a hőmérő higanyszála, szinte hihetetlen. Plusz a menetszél a nyitott kocsiban… Majd meg fagyok Afrikában!

S ekkor jön az életmentés. A csillagos ég alatt, teljes sötétségben Sipho megáll egy kis tisztáson. A kézi reflektorral körbepásztázza terepet a nyomolvasónk, s előkerül egy asztalka, majd jégvödröt, poharak, italok. Még fel sem ocsúdok, amikor Sipho megkérdezi: mivel szolgálhat? Gin és Tonik? Vodka limonádéval? Whisky szódával? Rum kólával? S sorolja… Fehér vagy vörös bor? Esetleg sör? Ha igen, akkor barna vagy búza? Kahlua likőr, vagy Baileys? Kávé? Tea? Forró csoki? Azt hiszem viccel. De nem. Minden van. Akár egy bárban.

Kint a szavanna közepén, messze a civilizációtól, a vadállatokkal körülvéve a csillagos ég alatt iszogatok a feleségemmel. Mesebeli. Ilyen nincs, s mégis van! Az &Beyond cégről mindig mondják, hogy abszolút profi túraszervező, de ez az extra szolgáltatás minden képzeletet felülmúl. Legalább fél órát maradunk a tisztáson, s olyan jól érezzük magunkat, hogy fel sem merül bennünk: a vadállatok éjszaka szeretnek legjobban vadászni. Ők látnak, mi nem. S a közelben tanyázik egy oroszlán, meg egy gepárd csapat…

A vacsora tábortűznél zajlik. A házból csak a rangerek segítségével mehetünk ki az étterembe, mert bármikor jöhetnek vadállatok a hotel kertjében. Ez is a vadon része, nincs kerítés itt sem. Zseblámpafénynél kísérnek mindenkit az asztalához. Csak az a furcsa, hogy a helyieknél nincs fegyver. Nem tudni, mit tennének, ha tényleg jönne valami vad?

Pazarul megterítve, hihetetlen finom ételekkel várnak. A „konyha-szafari” is folytatódik tehát, afrikai specialitásokkal, s helyi borokkal. Úgy esek be az ágyba, hogy alig várom, lehunyhassam a szemeimet. Már nagyon hideg éjszaka van. S a szállásadónk újra csak előáll egy fantasztikus szolgáltatással. Az ágy előmelegített. Az elektromos ágynemű éppen kellemes hőfokon tartja a takarót. Csoda ilyen körülmények között álomba ringani…