Auckland felhőkarcolókkal

Szerencsések az új-zélandiak. Olyan messze van az ország, hogy a lakosságot elkerüli szinte minden baj. Lehet háború a világban, ez kevéssé idegesíti őket, mint másokat. A szigetországot még a bűnözők is elkerülik, hiszen innen nehéz menekülni.

Ha jártál már Aucklandben, a fővárosban vagy más Új-zélandi településeken, akkor tudod: itt halálos nyugalomban élnek az emberek. Stresszmentes hétköznapok váltják egymást, fantasztikus a klíma, harapni lehet a levegőt, minden jól szervezett és ráadásként: olcsó. Nem véletlen, hogy Új-Zéland vonzza a turistákat, hogy az emberek vállalják Európából a 28 órás repülő utat, amit még az átszállások és reptéri várakozások megspékelnek legalább ennek a felével.

Kia ora – mondják a vendéglátók az aucklandi légikikötő érkezési oldalán. Üdvöz’ légy – ennyit jelent, s a helyiek komolyan is gondolják a kedvességet. Csak előzékenységgel találkozhatsz.

Állok a 317 méter magas aucklandi Sky Tower kilátó tetején, s csak bámulok. A világ hatodik legmagasabb épületének csúcsán élvezem a világ legszebb panorámáját. Hála a sorsnak, no meg az újságíró hivatásomnak, volt alkalmam már gyönyörködni a riói Botafogo-öbölben, vagy Ausztráliában a sydneyi operával és a Harbor Bridge-dzsel tarkított öbölben, de talán még ezeknél is szebb Auckland látképe, a Waitemata Harbour a dollármilliókat érő jachtkölteményekkel, a Mission Bay, ami nem más, mint a városi strand, a Mount Eden, vagyis Auckland legmagasabb csúcsa, és kicsit távolabb a Waitakere Rangers Park, azaz a hatalmas kiterjedésû esőerdő. Hová is szaladjak? Mit nézzek meg? De nehéz dönteni…

Leérve a magasból az utcaszintre a Queens Street nyüzsgése magával ragad. A Prince’s Warf kiülős vendéglői nem kevésbé. Csábító a kávé, de még csábítóbb a finom bor. Waiheke, az alig pár kilométerre lévő nyaralósziget szőlőültetvényekkel van tele, s a pincékben jófajta nedűt mérnek, érdemes ide átkompozni. No, és az sem utolsó, hogy itt igazán kellemes körülmények között lehet napozni, fürödni úgy, hogy a lábaim előtt hevernek Auckland felhőkarcolói. Akár fekve is készíthetek szenzációs képeket a városról, a kék tengerrel az előtérben.

Ha szereted a természetet, Aucklandben hetekig tombolhatsz, kifogyhatatlanok a látnivalók és programok. Most az állatkertbe visz az utam. A kiwi madarat keresem. Hiszen ez az ország jelképe. Az első találkozás megdöbbentő a kiwivel. Kicsi. Szürkésfekete. Nem tud repülni. Nappal egyáltalán nem mutatkozik. Csak a holdfényt szereti. A rágcsáló kisállatok percek alatt kivégzik, ha nem elég elővigyázatos. Az új-zélandiak számára mégis a legfontosabb. Szent. Nemzeti állat. A trópusi őserdő madarai, a kereru, a kaka vagy a tui sokkal fotogénebb, de megbecsülésben nyomába sem eredhetnek a kiwinek.

A Kelly Tartlon’s akváriumban, amely Auckland „vízi állatkertje”, a világ legszínesebb halai úszkálnak, de megriadhatok a cápáktól is. Még a vastag üvegen át is félelmetes tanulmányozni az álkapcsukat. A maorik, az új-zélandi őslakosok is féltek tőlük, sok áldozatuk volt hajózásaik közben. A kissé ingatag vízi járműveik ugyanis alkalmanként felborultak a cápáktól hemzsegő vízben. Akkor még nem ismertek olyan hajócsodákat, mint amilyenekkel ma az Amerika Kupán küzdenek az új-zélandiak. A Viaduct Harbornál néhány Grand Prix versenyhajót egyébként egész évben megcsodálhatsz, ha véletlenül mélyebben érdekel a vitorlás téma.

Engem a dzsungel jobban vonz. Főleg az a tény miatt, hogy mindössze 6 kilométerre található a belvárostól, ami elképesztően ritka jelenség.

Auckland központjától nyugati irányban haladok a 24-es autóúton az Arataki Visitor Centerbe. A panoráma mesébe illő, a videót nem lehet kikapcsolni egy percre sem. Hatalmas

faszobrok fogadnak. Kauri fából készültek, maori technikával. A legenda szerint a Föld védőszentjei, s most engem is megvédenek, hogy az esőerdőben nehogy baj érjen. Lehetne hatórás túraútvonalat is választani, de megelégszem kétórás programmal is. Hihetetlen környezetben gyalogolok, csodálom az egzotikus növényeket, a kristálytiszta patakokat, vízeséseket, de a legnagyobb döbbenet akkor ér, amikor a világ végén, a dzsungelben magyarokkal futok össze. Hol is találkozhatnánk máshol, mint az esőerdőben Új-Zélandon?

A szinte átláthatatlan páfrányerdő után egy pici halászfalu tűnik fel a Tasmán-tenger partján, Piha. Csak egy vegyesbolt van itt, s más semmi. Viszont a beach elragadó …