Vendégségben Mosquito River maszáj faluban

Ülök Afrikában, ezen belül is Tanzániában a Szerengeti Nemzeti Parkban az AndBeyond túraszervező cég sátortáborában és vodkát kortyolgatok. Korán reggel van, ilyenkor nem szokásom szeszt inni, de most kell, mert egyórás repülőút előtt állok, s a kis gép, amivel Afrikában közlekednek, mindig ráz. Főképp, ha nagyon felhős az ég, ilyenkor még több a termik, a szél is fúj, s ezek igencsak megdobálják a kisrepülőket…

Egyszer csak repülőgép hang veri fel a csendet. A lodge menedzsere felnéz az égre, s közli, megjött a repülő, indulhatok a „reptérre”. A kifutó 2 percre van a tábortól, mindössze egy keményre döngölt föld leszállópályáról beszélünk.

Mire kiérek, már leszáll a pilóta, nyitja a gép lépcsőjét, s széles mosollyal üdvözöl.

Egy hölgy vezeti a gépet. Meglepő. Kevés Afrikában a női kapitány, de még Európában is alig akad. Annyira aranyos a hölgy, hogy rögtön bizalmamba fogadom, s be is váltja a hozzá fűzött reményeket. Remekül navigálja a kávédarálót, alig ráz, s 45 perc elteltével biztonságban landolunk a Lake Manyara repülőtéren.

Már fentről a magasból látni, hogy nagy a baj. A tó szinte teljesen kiszáradt, csak az egyik sarkában van egy kis területen víz, máshol pedig a kicsapódott fehér sót látni mindenfelé. Eredetileg 50 km hosszú és 16 km széles a tó, de ez csak az esős évszakban valósul meg, akkor is annyira sekély, hogy át lehet gázolni rajta szabadon.

A Manyara-tó tengerszem, több millió évvel ezelőtt alakult ki, a Rift-völgyben, amely az egyetlen, ami a holdról is látható, hiszen 6500 km át húzódik a hegyvonulat a Vörös tengertől a Zambezi folyóig. Sós a vize a Manyara-tónak, ezt az állatok nem isszák meg, csak a rózsaszínű flamingó szereti a területet. Most ebből is csak pár ezer álldogál a tóban, a korábban megszokott egymilliós egyedszámhoz képest nagyon kevés. A többiek már tovább repültek nedvesebb helyekre, mint például a Natron, a Magadi, a Naivasha vagy a Nakura esetleg a Turkana területére. A flamingók mellett még a nagy fehér pelikánok, a fehér mellű Cormoran, a sárgacsőrű gólya, s néhány fajta vadliba él meg a vízparton.

Amikor beülök a terepjáróba és elindulunk a Manyara Nemzeti Park bejáratához, akkor szembesülök vele igazán, hogy milyen drámaian csodás helyen vagyok. 950 méterre a tengerszint felett, előttem a sokszor 1500 méterig is magasodó hegy, s alatta a völgyben a szinte átláthatatlan erdő, majd a csaknem kiszáradt Manyara-tó medre. Elképesztő élmény ez a panoráma. A kilátóból még nem látszik, de tudva levő, a Manyara-tónál minden nagy vad megtalálható.

A fő attrakció az elefánt és a fára mászó oroszlán. Itt azért kezdtek fára mászni az oroszlánok, mert sok a moszkitó és a csípésük elől menekülnek fel a magas fákra. A lombok között nehezebben találják meg őket a szúrós kis kellemetlenkedők. Leopárd, hiéna és gepárd is látható itt, mint ahogy honos a bivaly, a gnú, a zebra, a zsiráf, a baboon, ami nem más, mint egy majomfajta, s még sok más vad. Ki kell még emelni a vízilovakat is, akik a sós vizet ugyan nem szeretik, de a meleg források kénes vizét elviselik, s emiatt meghonosodtak itt, szívesen tapiskolnak nyakig a sárban, mert sok víz nem jut nekik.

Ha bámulom a tájat a sok különböző fa közül egy biztosan feltűnik nekem. S ez nem más, mint a baobab, vagyis a majomkenyér fa. Talán a legjobban a Harry Potter filmekből ismerhető, úgy néz ki ennek a fának a lombozata, mintha a gyökere lenne. Fejjel lefelé fordított fának is nevezik ezt, de tényleg így is néz ki. A Harry Potter filmekben még egy kis csavart is adtak ennek a fának, mozgatták az ágait, amelyek elkaptak különböző embereket és tárgyakat, s ettől a fa még különlegesebbé vált.

Maga a fa nagyon puha, így könnyű lyukat vájni bele, éppen ezért terjedt el néhány helyi afrikai közösségben, hogy postaládaként használják. Leveleket tesznek a fa törzsébe vájt lyukakba, amelyeket iksz idő múlva a címzettek kivesznek onnan.

Az itt élő maszájok vallási ritusaikhoz használják a majomkenyérfát, talán azért, mert ez a leghosszabban élő növény a Földön, akár 2000 évet is megél.

Apropó maszájok. Mielőtt belevetném magamat az állatvilág kutatásába és a növényekkel való további ismerkedésbe ellátogatok a Manyara-tóhoz legközelebb fekvő egyik maszáj faluba. A falu neve: Mosquito River, vagyis Moszkitó-folyó. Beszédes név.

A maszáj nomád, vándorló népcsoport, Tanzániában honos, de vannak törzsik Kenyáben is.

A falu, ahová megyek, rettenetesen kietlen tájon van. Évek óta nem esett eső errefelé, így csupa por minden. A kommuna főnöke és az előljárók fogadnak a falu bejáratánál, amit néhány letűzött nagyobb bot jelez. Természetesen valamennyien férfiak, s a népviseletüket hordják. A testükre tekert piros, vagy éppen kék anyagot, s mindenek van a kezében egy husáng, vagy egy dárda. Ők nem turista látványosságok, egy valóságos maszáj faluban vagyok. Akik itt élnek egy ideig, addig, amíg tovább nem állnak, mert már a közelben, húsz-harminc kilométeres távolságban egyáltalán nincs legelő a teheneiknek.

A falu látszólag üres. Botokkal körbekerített a terület, belül kör alakban tehénürülékből épített házak, amelyek vályoghoz hasonlítanak, a falu közepén pedig egy szabad terület szintén botokkal körberakva. Minden csupa por, kosz. A látvány lehangoló…

A főnök felajánlja, az asszonyok énekelnek nekem valamit, majd táncolnak a férfiakkal a tiszteletemre. De csak akkor, ha én is beállok közéjük. Meg kell ígérnem neki, bár sok kedvem nincs énekelni, annál is inkább, mert nem tudok, s nem ismerem a maszáj dalokat. A tánc pedig még inkább gond lehet, hiszen a lépésekkel nem vagyok tisztában.

Kisvártatva előkerülnek az asszonyok a kis kerek ürülék-kunyhókból. Szines ruhákban, nagy nyakdíszekkel ellátva állnak sorba. Egyikük-másikuk hátán gyerek lóg, akad, aki éppen szoptat, de nem marad azért ki a történésből.

Vidámak, boldognak tűnnek, pedig ha valahol, valakiknek pokol az életük, akkor az övék ilyen. Szinte semmijük sincs, csak pár ruhadarabjuk, meg üveggyöngyökből font ékszerük.

Énekelni kezdenek. Kegyetlenül hamis, amit előadnak, de csinálják, Aztán táncolnak is. Nem túl bonyolult mozdulatsor, csak ugrálnak az ég fellé merev testtel. A férfiak és a nők egyaránt ezt teszik, a szereposztásban nincs megkülönböztetett koreográfia. Legfeljebb a férfiak magasabbra ugrálnak.

Mivel engem is bevonnak az attrakcióba, így kénytelen vagyok ugrálni – hozzájuk hasonlóan. Nagyon bénának tartanak, mert harsognak a röhögéstől. Annyira primitív a táncuk, hogy ezt elszúrni sem lehet, de hadd legyen egyszer jó napjuk, nevessenek csak…

Félrehív a falu vezére és a fülembe súgja, tőle, de csakis tőle kérdezhetek bármit a faluról. S az emberekről.

Tökéletesen beszél angolul, s persze rögtön vagy húsz kérdést kap. Szépen sorjában válaszolgat ezekre, bent a kunyhójában. Mert meghív, hogy megmutassa az egyik kunyhóját a négy közül. Ő a legtehetősebb, neki tényleg négy van. A kunyhó, amibe meginvitál elképesztő szegénységet mutat. Picike, talán10 négyzetméteres lehet. Kör alakú, ürülékből verték. Az ajtaja szabadon tátong, de olyan keskeny, hogy alig férek be rajta.

Belül az úgynevezett nappali közepén parázs izzik, itt főznek. Ici-pici, talán 4×2 centis lyukak vannak vájva a falba, hogy kimenjen a füst. Az alvóhely ugyanebben a légtérben található, egy tehénbőrrel letakarva. A gyerekeknek egy másik helység áll rendelkezésre, ott is tehénbőrrel van letakarva a fekvőhely. Bútor nem látható, edények nincsenek. Egyáltalán semmi sincs. Az alvóhelyeknél egy 10 centis kis ablakon jön be a napfény.

A főnöktől megtudom: a maszájoknál többnejűség a divat. Neki már 4 felesége van. Most éppen a harmadikkal alszik együtt. Az elsőt elküldte a szüleihez valahova vándorolni. Talán maga sem tudja, merre járhat. A második éppen terhes, ő egy külön kunyhóban van, a negyedik beteg, ő is egy másik kunyhóban él.

A feleségeket a mai napig is a maszájok tehénért cserélik, vagy inkább veszik. S ez nem vicc. 2-3-4-5 tehén dukál egy asszonyért. De nem felnőtt korban kell fizetni, hanem akkor, amikor még gyerek az asszonynak kiszemelt illető. A szülőkkel történik a megegyezés általában két-hároméves korában a kislánynak, akinek a sorsa ezzel el is van vetve. A teheneket megkapják a szülők, s mire felnő a lányuk, s 18 éves addigra talán már meg is eszik. Nincs visszaút. A lánynak mennie kell a családi fészekből az új urához, ha akarja, ha nem.

A tanzániai kormány ezen szeretne valahogy véget vetni, mert így a tehetséges lányok is elkallódnak, nem mehetnek továbbtanulni, mert az új uruk elviszi őket vándorolni.

Persze hiába a kormányakarat, az ősi törvények erősebbek, s a maszájok mennek a saját fejük után. Egy-egy férfinak általában 4 felesége van, mindenkitől 6-8 gyerek, hiszen születés szabályozás nem létezik, egyáltalán nem ismerik a fogamzásgátlót.

A falu főnökének is 24 gyereke van már, lehet, hogy meg sem ismeri őket, mert annyira koszos minden gyerek a faluban, hogy szinte felismerhetetlen. Hogy nekik miért jó így élni? Miért nem akarnak többet? Jobbat? Miért ilyen igénytelenek?

Gondoljunk csak bele, hogy a 21. században még mindig az a rend a maszájoknál, hogy tehén vért isznak és tehéntejet fogyasztanak. Tápláló ételként egy kis rizst vesznek magukhoz, meg banánt, s ennyi.  Húshoz ritkán jutnak, mert nem akarják levágni a teheneiket, hiszen ezek adnak nekik tejet. Meg különben is, az év legnagyobb részében messze a falutól legelésznek a tehetnek, néhány őr vigyáz rájuk.

A legelképesztőbb, ha a kisgyerekeknek valami gyomorproblémájuk van, ami igen gyakran előfordul Afrikában, főleg az ilyen koszos helyeken, akkor az elefánt ürülékből, amelynek jó rész nincs rendesen megemésztve és sok magvat, meg kemináliát tartalmaz, dzsúzt készítenek, ezt összekeverik tejjel, s megitatják a gyerekekkel. Akik ettől meggyógyulnak…

Micsoda világ. Még belegondolni is borzalmas.

A maszáj falu férfijai és asszonyai nem dolgoznak. Ősi történelmük szerint soha nem termesztettek növényt, így most sem, képzetlenségük miatt nem tudnak sehova sem elhelyezkedni, ezért marad a tehénpásztorkodás, no meg a nőknek ajándéktárgy készítés.

Igen primitív üveggyöngyökből font nyakdíszeket készítenek, meg ékszerféleségeket, azt próbálják elsütni a turistáknak, kevés sikerrel.

Nem sokat tartózkodom a faluban, mert olyan kosz és bűz van, hogy hihetetlen. Felüdülés, amikor kilépek a közösségből, s elbúcsúzok a helyiektől. Sokáig integetnek az autónk után, nekik talán éppen olyan érdekes volt fehér embert látni, mint nekem belepillantani az ő életükbe…