Az Indiai-óceán fantasztikus szigete: Mauritius!
február 22, 2017Vendégségben Mosquito River maszáj faluban
február 22, 2017A mahagóni fák tetején a Manyara-tónál
Tanzániában járok. Fotószafarin, a Manyara-tónál. Végre bent vagyok az erdőben. Rögtön ami szembeötlő számomra: egy kolbászfa. Nem tréfa, itt tényleg van a Manyara-tónál kolbászfa. Olyan gyümölcsök lógnak le az ágairól, mintha kötözött töltött kolbászok lennének Ha nem is ebből épül a kerítés, a gyümölcsét azért felhasználják. A maszájok sört fermentálnak belőle, s ezt isszák. Fehér ember aligha fogyasztaná, de ők szeretik. Csoda ízlésük van…
A kolbászfa mellett rögtön egy másik finomság a fügefa. Ezt szeretik legjobban a kék majmok, amelyek csak itt honosak a Manyara-tó környéki erdőkben. Szerencsém van, meg is pillantok néhányat. Kicsik, mármint a testük, de nem azért, mert bébik, ilyen az alkatuk felnőtt korban is.
A majmok mellett szép madarak is láthatok. Az első számú sztár a Manyara-parkban az ezüst farkú bornbill. Különleges madár ez. Általában kihalófélben lévő, már száradó, korhadó fák törzsében található nagyobb lyukakat használja fel fészeknek, ide beköltözik a nőstény madár, a lyuk száját kívülről csaknem teljesen sárral befedi, s a nőstény ott a lyukban költi ki a tojásait. Bent fészkel 60 napig, a lyuk inkubátorként működik, s a hím hordja párjának az ételt, majd amikor a kicsik kikelnek, akkor egy ideig még nekik is.
Milyen érdekes a természet, hogy ezt kialakította. Szinte minden madárnak persze más a fészekrakási módja és a tojások keltetése. A legmagasabb rokon, a strucc például 1,5 kg-os tojásokat rak le, akár 7-10 darabot is. Mivel gyakran 4-5 strucc mozog együtt, így egyet kiválasztanak maguk közül, hogy ki üljön a tojásokon. Éjjel a kiválasztott férfi strucc ül rajtuk, nappal a nőstény. Mivel a mama felismeri, hogy melyek az ő tojásai, ezek szoktak a keltető kör közepére kerülni, így aki rajtuk ül, annak az egyedei biztosan megszületnek, a többi már bizonytalan. Esetleg nem kapnak elég meleget, vagy ellopják őket más állatok.
Pásztázok a kísérőmmel a Manyara-parkban és csodálom az elénk kerülő állatokat. Itt nincs az a kánaán, mint a Szerengetiben, ahol ezrével tűnnek fel a vadak, ez más vidék ez erdő, itt nehéz felfedezni őket, de azért gyakorta sikerül. Az egyik szikla tövében egy hatalmas zsiráf üldögél a földön, ez ritka látvány, mert szinte mindig állnak a zsiráfok. A bokrokból a nesztelenül közlekedő elefántok is előtűnnek néha, meg sok antilopféle. A tó kiszáradt medrénél pedig gnúk, zebrák, s bivalyok menetelnek. Van itt minden, csak fel kell fedezni őket…
A Manyara-parkban csak egyetlen szálláshely üzemel, az And Beyond utazási iroda Lake Manyara Tree Lodge-ja. Ez arról híres, hogy a tábor tíz apartmanját a hatalmas mahagóni fákra építették rá, lábakon állnak az épületek, s a fák törzséhez vannak erősítve. A lodge területén a mahagóni fák mellett még csodás vad mangófák és fügefák sorakoznak, ez az a hely, amit nagyon szeretnek például az elefántok. Tiszteletüket is teszik alkalmanként a táborban, benéznek egy-egy ház teraszán, de szerencsére nem nagyon tesznek kárt.
Vagy tízen várnak a szálló bejáratánál. Énekelnek nekem, táncolnak, nedves kendőt hoznak és hideg italokat. Hihetetlen ez a kényeztetés, még akkor is, ha újságíróként különleges vendég vagyok, ez az And Beyond színvonal. Parádés, hogy a vadonban milyen kényelmet és luxust tudnak varázsolni, hogy a közeli falvak lakóit, hogy be tudják tanítani az ötcsillagos ellátásra, olyan embereket, akik még egycsillagos hotelt sem láttak soha életükben.
A 3-as lakosztályt kapom az egyik hatalmas fa tetején. Belépek és földbe gyökerezik a lábam. Külön nappali rész dívánnyal, dohányzó asztallal, franciaágyas háló, fürdőszoba két modern kagylóval és fürdőkáddal, amiben a habos víz bekészítve számomra, csak bele kell huppannom.
A zuhany a szabad ég alatt van a teraszon. Joseph, az inas figyelmeztet, hogy a majmok gyakran figyelik a zuhanyzást a fa tetejéről, s ne lepődjek meg, ha mosakodás közben leugrálnak inni a zuhany vizéből. Megtanulták már, hogy kell a csapot kezelni, legfeljebb azt tévesztik el, hogy a meleg vizet nyitják ki. Ha leégeti a meleg víz a torkukat, azt nem szeretik, ilyenkor várnak, amíg elfogy a tartályból a forró víz, s akkor folytatják az ivást.
Úgy zuhanyozok, hogy kicsit félek, de sikerül a „manőver”, majmok nélkül megúszom a tisztálkodást.
Jöhet a vacsora, amely remek aperitiffel indul. Vodka, tonik, jégkása kifagyasztva, lime darabbal tálalva. Ez szinte természetes az erdőben, ugye? Olyan finom, hogy kettő is tudnék belőle inni, de nem kérek. Előételként nagy tálat hoznak magvakkal, szárított gyümölcsökkel, zöldség krémekkel, olasz szalámival, olasz kenyér rudacskákkal. Ilyet csak a luxus éttermekben adnak Európában. Meg a Tree lodgeban a vadvilágban a fa tetején…
Hatalmas tábortűz köré ülök a többi szállóvendéggel, csodásan megterített asztalokhoz, a pincérek sürögnek-forognak fehér egyenruhájukban. Így élhettek a gyarmatosítás idején az angolok. Ilyen luxusban. Olyan kérdéseket tesz fel az inasom, hogy a steaket véresen vagy jól átsütve kérem-e? Hihető? Pedig így van…
Nélgy fogást kell végigennem, egyik finomabb mint a másik. Olyan jól lakok, hogy beesek az ágyba, s elalszok rögtön.
Hajnal felé motoszkálást hallani. Felébredek rá. Olyan korom sötét van, hogy a zseblámpát is alig találom. Végigpásztázom a zseblámpával a lakást, mert éjszaka a generátor nem működik; a lámpák nem égnek a táborban, de semmit sem tapasztalok. Visszafekszem, de csak motoszkál valami…
Kifelé nem világítok. Valahogy eszembe sem jut. Pedig valószínűleg onnan jön a zaj. Pár órával később megtudom, hogy elefántok jártak a 3-as lakosztálynál, egészen a terasznál. Ott ahol én kaptam elszállásolást. Valószínűleg éjjel is a környéken lehettek, s ők motoszkáltak. Mert az elefántok nagyon hangtalanul képesek mozogni a nagy testük ellenére.
Joseph, az inas éppen a jeget készítette be a hűtőládámba, amely itt minibárként szolgál, amikor újra megjelentek a ház közelében az elefántok. Nem félt, de megadta nekik a kellő tiszteletet. Nagyot kerülve sietve visszament a lodge központjába. Úgy, hogy az elefántok útját ne keresztezze, s mindig kellő távolságban legyen tőlük.
Izgalmas tehát Afrikában a vadonban éjszakázni. Kihívás. Adrenalin szint növelő. Legalábbis nekem, aki nem ismeri az állatokat. Mert például Ian Douglas-Hamilton, aki a Lake Manyara parkban élő elefántokat hat éven át tanulmányozta még 1965-ben, soha nem félt. Több könyvet irt az elefántok viselkedéséről, filmeket forgattak az ő segítségével,
Szomorú tény, de amikor 1965-ben a zoológus megszámlálta az elefántokat a Manyara-tónál, akkor 400 egyed élt itt, amikor 1987-ben visszatért, akkor pedig csak 181 elefánt volt. Sajnos a hetvenes években levadászták a legtöbb elefántot, ekkor lett nagy divat az agyarukat megszerezni és eladni. Csak azután kezdtek el újra gyarapodni az elefántok, hogy világszerte betiltották az elefántcsontból készült tárgyak értékesítését, így már nem volt értelme levadászni azokat.
Ma már örömmel mondhatom, hogy folyamatosan nő az elefántok száma, de még sok időt kell várni, hogy igazán nagy agyarú elefánt egyedeket lehessen látni a Manyara-parkban.
Újabb nap a Manyara-parkban. Malley, a rnenedzser nagyon igyekszik, hogy minél több állatot mutasson nekem. Éppen emiatt beveti a talplenyomat olvasó tudományát is. A dzsippet úgy vezeti, hogy közben oldalt kihajol belőle és pásztázza a szemével a poros utat. Ha izgalmas talpnyomatot talál, megáll, kiszáll és tanulmányozza.
Elővesz egy könyvet ebből magyarázza nekem, hogy melyik állatnak hogy néz ki a talpnyomata. Melyik engedi ki a körmeit és melyik húzza be, amikor jár. Hiéna és gepárd nyomokat látunk, meg elefántot, vízilovat.
Ez utóbbiakat könnyű felfedezni, egy hatalmas sárpocsolyában fetrengenek. Egymás arcába fröcskölik az ürüléküket, de nem zavarja őket. Dagonyáznak. Olyan színűek, mint a sár, szinte beleolvadnak a környezetükbe.
Mellettük gnú csorda, két hím éppen háborúzik. Letérdelnek egymással szemben és úgy összeütik a koponyájukat, hogy messzire elhallatszik. Még csoda, hogy nem tör be mindkét állat feje.
Az erőfitogtatás nem sokáig, tart így mi is továbbállunk. Gyönyörködünk az impalákban, épp egy nagyobb háremet látunk. A hímnek 150 felesége is van, amelyek mind máskor készek a párosodásra. Ha egyszerre jönne el számukra az idő, akkor a hím nem tudná lekezelni az összes nőstényt, a természet ezt is jól kialakította.
A Manyara-park egyik látványossága a Maji Moto. Szuahéli nyelven ez annyit jelent: forró víz. Vagyis meleg forrás.
Amint közeledek hozzá olyan erős a kénszag, hogy szinte be kell fognom az orromat. Hatvan fokos a víz, ami kijön a föld alól, le is tesztelem. Annyira forró, hogy az ujjamat éppen egy-két másodpercre tudom beledugni. Egy tojást könnyedén megfőzhetnék benne pár perc alatt, lehetne itt piknikezni is akár.
A forrásnál egy bivaly koponyáját találom, amit szépen letisztítottak már a hiénák. Olyan mintha ki lenne főzve. Hófehér. Lehet vele fotózkodni.
Viccesen azt mondják a helyiek: Tanzániában annyira nehéz munkát találni az embereknek, mint amennyire nehéz leopárdot fotózni, amint pihen és lógatja le a farkát egy fa ágáról. Én ennek ellenére kísérletezek, keressük a kísérőmmel a hatalmas erdőben a leopárdot, megyünk keresztül kasul, de nincs szerencsénk. A vezetőm pár nappal korábban látott párat, de most nem bújik elő egy sem. Sőt oroszlánt se találunk nagy bánatunkra.
Úgy négyórányi keresgélés után elhatározom, feladom aznapra a kísérletezést, s inkább meglátogatom a közeli Majoka falut, ahonnan a szálláshelyem legtöbb alkalmazottja érkezett, hogy a vendégeknek kényelmet nyújtson.
Megdöbbentő élmény. Sárból vert téglából építkeznek. Nádtetőt használnak, a szegénység üvölt. Egy-két viskót az „dob fel”, hogy bugenvilea bokrok nőnek körülötte, s ennek a növénynek csodálatosan piros a virága.
Ellátogatok az iskolába, éppen a 8 éveseknek tartanak órát, bekéredzkedek. A tanár szívélyes. A tanterem elképesztően szegényes. Olyan kosz van, hogy felfoghatatlan. A padokban 3-4 gyerek ül. Ugyan mind egyenruhát visel, de ezek aligha voltak kimosva hetek óta.
A kisgyerekek boldogan énekelnek nekem, tapsolnak, még fényképező gépet sem láttak soha, így csodálják a róluk készült képeket a gép monitorján.
Benézek a tanáriba is, éppen teszteket javítanak a pedagógusok. Kilenc tanár jut 400 gyerekre. Itt nem ismert a fogamzásgátlás, van olyan család, ahol 10 gyerek is van egy asszonytól.
A klinikára is beugrok. Egy ápolónő teljesít szolgálatot. Orvos nincs. Ha nagy a baj, akkor 80 kilométerről hívnak valami doktort, ha még nagyobb, akkor a 150 kilométerre lévő városba kell elmenni. Hogy időben eljut-e a beteg oda, az nagy kérdés? A legtöbb persze meghal az úton.
A betegszobában, amit korteremnek aligha hívhatunk, egy kendőkbe becsvart csecsemő fekszik. Kiderül, újszülött. Behozták, hogy kapjon valami oltást. Útközben született az utcán. A mama sokáig várt a fájásokkal, s amikor elindult a klinikára, hogy ott szüljön, már késő volt. De a baba aranyos.
Ebből a szutyokból térek vissza a szuper luxus szálláshelyemre a fa tetejére, ahonnan másnap továbbállok a civilizált világba, sok-sok elgondolkoztató élménnyel…
Ki vagyok én? |
L. Kelemen Gábor világjáró újságíró vagyok. Hobbim az utazás, eddig 104 országban jártam, ezek közül sokban többször is. Gyakorlatilag mindenhol megfordultam már a Földön, ahol nincs háború, éhínség, betegségek, extra veszély, mert ezeket a helyeket kerülöm.
Like-olj, kövess és oszd meg!
Feliratkozás hírlevélre!