Az Embera indiánoknál jártam Panamában, akik ma is fúvócsövekkel és íjakkal vadásznak

Az Embera félnomád indián törzs Panamában, a Chucunaque, Sambu, Tuira folyók partján, valamint a Panama csatorna építése kapcsán létrehozott Gatun mesterséges tó egy kis szigetecskéjén élnek. Az egyik 30 főt számláló kolóniát látogattam, amely 7 családot foglal magába. Szerencsém volt, mert az esős évszak ellenére sem zuhogott az eső, s a 32 fokos melegben a páratartalom sem érte el a 100 százalékot.

Amikor közelítettem a motorcsónakommal az Embera indiánok lakhelye felé, már hallottam, hogy dobbal és furulyaszóval várnak. A kommuna férfitagjai alkották a fogadóbizottságot, az indián főnök első szülött fia és a többi nagykorú férfi zenélt, mögöttük a lányok és asszonyok a legszebb ünneplőjükben sorfalat álltak és énekeltek nekem, míg a meztelen kisgyerekek ide-oda szaladgáltak izgatottan.

Az Emberákat sokan Choco néven ismerik, Embera és Wounaan nyelven beszélnek. Meglepő viszont, hogy akadnak, akik tudnak pár szót angolul is, így lehet velük valamennyire kommunikálni. Maga a szó, Embera annyit jelent, hogy „emberek”.

Furcsa volt ez a találkozás. Nehéz felfogni, hogy a 21. században még mindig akadnak olyan indián törzsek, amelyek elzárva a külvilágtól úgy élnek, mint őseik – száz évvel ezelőtt.

A falu törzsfőnöke fogadott, s elsőszülött fia mutatta be a családtagokat, s a falut. A nők táncoltak nekem, igen primitív a táncuk, de nagyon lelkesek voltak. A „sólyom tánc” szinte ugyanolyannak tűnt, mint a „hal tánc”, de megtapsoltam mindkettőt, had örüljenek.

Megdöbbentő módon, a nők nagyon kövérek, a férfiak viszont izmosak, kisportoltak voltak. Nem mertem megkérdezni, hogy mi az oka ennek, csak elkönyveltem magamban. Érdekesség, hogy több férfin tetoválást láttam, geometrikus alakzatokat festettek a testükre, megtudtam, hogy a Genopa Americana fa bogyójának a nedvét használják festékként.

A indián gyerekek számára nagy eseménynek számított az érkezésem. Pózoltak a kamera előtt, engedték, hogy fényképezzem őket. A nagyobb lányok már néha szégyenlősebbek voltak, de azért le tudtam fotózni a csodás melldíszeiket. Akadt olyan is, amely pénzérmékből készült, családi örökségből, a szülök hagyományozták a lányukra a fém pénzérméket, amelyből melltartó és melldísz lett.

Az Emberák a falujukban döngölt, pirosas színű agyagos földön járnak, a házaikat (5-20 ház van egy faluban, mindegyik úgy tíz méterre egymástól) cölöpökre állítva maguk építik az esőerdő fáiból, a tetőt különböző növények, de elsősorban a pálmák erős leveleiből fonják. A viskóknak nincs faluk, a tartógerendákról fonott kosarak, fából kivájt edények, moszkitóhálók lógnak be a légtérbe, a padlót már elfeketedett pálmalevelek fedik, a konyha nem más, mint egy kb. fél méter átmérőjű, kővel kirakott terület, amelyen nyílt tűzön sütnek, főznek.

A házba egy kis falépcsőn lehet feljutni, ezeket a lépcsőket éjszakára felhúzzák, hogy az arra járó állatok dolgát megnehezítsék, s ne tudjanak könnyedén felmászni hozzájuk, miközben alszanak. A faluban nincs tévé, nincs komputer, nincs mobiltelefon, nincs semmi, ami a civilizációra utalna.

Azt esznek, amit lelőnek az esőerdőben (ma is csapdával, fúvócsövekkel és íjakkal vadásznak), esetleg megtermelnek a pici földjeiken. Ha valaki elejt egy nagyobb vadat, mondjuk egy tapírt, akkor azt természetesen közösen eszik meg.

Az Embera indiánok híresek arról, hogy jól horgásznak, halásznak. De senki se gondolja, hogy úgy csinálják, mint mi európaiak. Ők dárdával vágnak neki a tónak keskeny kis kenuikon, amit a közeli hatalmas fákból vájtak ki, s dárdával ejtik el a vízben úszó halakat. Hihetetlen nehéz mutatvány, ők azonban halál pontosan céloznak, s a vízben úszó tilápiák hamar zsákmányuk lesznek – az egész falu örömére.

A falu kommunában él. Mindent, amijük van, összeadnak. Együtt dolgoznak, együtt esznek, együtt szórakoznak. 

Az Embera kolónia tagjai növényekből, teknősök páncéljából, majom fogakból, magvakból, gyöngyökből, háncsokból készítenek kézműves termékeket, amelyeket megpróbálnak eladni a civilizált világból hozzájuk érkezőknek.

Hogy miként lehet ilyen elszigeteltségben élni? Nehéz válaszolni rá. Itt mégis megtörténik a csoda. Gyerekek születnek, felnőnek, s viszik tovább a hagyományokat. A házasulandóknak a törzs távolabbi területeiről hoznak asszonyt vagy férjet, hiszen vérfertőzés nem lehet, nem is létezik. Amúgy többnejűség van, s az elképzelhetetlen, hogy egy Embera indián panamai vagy kolumbiai emberrel kössön házasságot. Az Emberák saját íratlan törvényeik szerint élnek, nem tartják be a panamai előírásokat. Az Emberák nem vállalnak semmiféle civil foglalkozást.

Az Embera indiánok lakhelye az esőerdőben igazán szép, csodás a kilátás a falu főteréről a Gatun-tóra. Fájó szívvel búcsúztam tőlük, de azért jó volt visszatérni a civilizációba, Colon kikötővárosába.

Ha tetszenek az írásaim, görgess lejjebb a mobilodon, s keresd meg a Facebook boksz és a „Feliratkozás hírlevélre” jelölések között a Tetszik + Megosztás + Követem gombokat és klikkelj rájuk, mert ezzel segítesz, hogy minél több emberhez eljussanak a cikkeim. Ha szeretnél még legalább 100 érdekes utazási riportot olvasni, akkor szörfölj az alomutazo.hu honlapomon, s a főmenüben böngészd végig a rovatokat. Ha szeretnél fél áron hozzájutni a népszerű utazási riportkönyveimhez, akkor menj a főmenüben a Könyv rovathoz, s on-line megrendelheted bármelyik riportkönyvemet 50% engedménnyel!

www.alomutazo.hu