Édes semmittevés Zanzibáron
február 22, 2017
Hajóval az északi sarkkörön túl
február 22, 2017
Édes semmittevés Zanzibáron
február 22, 2017
Hajóval az északi sarkkörön túl
február 22, 2017

Ide nekem az oroszlánt is!

Kenyában közel tizenöt éve tilos a vadászat, mégis a szafari programok a legkelendőbbek a kelet-afrikai országba látogatók körében. A fotószafarik.

Az Amboseli Nemzeti Parkba készülök a Mombasától délre lévő Diani Beach-en, a szállodámban. Hajnali öt óra. Álmosan tuszkolom az oldaltáskámba az előírt pulóvereket, s közben egyre csak morgok, hogy biztosan semmi szükség nem lesz rájuk, koloncnak viszem magammal. Ha a tengerparton mindennap legalább harmincöt fokot mutat a hőmérő, a pár száz kilométerre lévő szavannán miért lenne hűvös? Még akkor is, ha ott található a több ezer méter magas, hó sipkás Kilimandzsáró…

A szafarik korán indulnak, mert ilyenkor az állatok jobban mozognak. Egy kis nyolcszemélyes gépet várok  a csoportommal a hotelhez közeli falu, Ukunda leszállópályáján, hogy a tetthelyre repítsen. Gyönyörű pálmasor mellett épült a betoncsík, amelyet – ki tudja miért – közel annyi rendőr őriz, mint egy nemzetközi légikikötőt.

A gépmadár késik, mire a helyiek csak legyintenek. „Pole… Pole…” – ismételgetik, ami nálunk annyit jelent: ráérünk, majd jön. Vagy, ha nem is ér ide, akkor holnapra biztosan itt lesz.

Eleinte mosolygok ezen, de aztán egyre inkább elkomorul az arcom, s amikor kétórás várakozás után közlik, hogy másnap próbálkozzam újra, akkor már káromkodok is. Elvégre a szafari árát a kenyaiak előre kérték, s amikor le kellett számolni nekik a százdollárosokat, akkor azt jó ritmusban tömködték a zsebükbe, nem késlekedtek vele.

Búfelejtőnek egy Kenya napfelkelte majd egy Zombie nevű koktélt iszok napközben a tengerparton, amelyek azonos rumból készülnek, csak az egyikbe némi gyümölcssalátát is belekevernek.

Mivel nincs mit tenni, másnap újra kezdem az egész tortúrát. Szerencsére ekkor minden úgy megy, ahogyan kell, viszont az nagyon elveszi a kedvemet, hogy amikor egyórás repülés után végre megérkezünk az Amboseli-parkba, elkezd csepegni az eső.

Előkapom a pulóvereket, s miközben magamban rehabilitálom az előző napon összeszidott kenyai tanácsadónkat, beszállok a társaimmal a ránk váró nyitott dzsipünkbe. A sofőr egy vékony, töpörödött néger, klasszikus szafari öltözetben ül a volánhoz, s rögtön megnyugtat, nem kell félni. Az állatokat csak megközelítjük, az nem fordulhat elő, hogy beugorjon a kocsinkba egy oroszlán vagy leopárd.

Az Amboseli Nemzeti Park óriási, 3200 négyzetkilométeres. Bejárni lehetetlen, így csak találomra indulunk el valamerre. Amerre feltételezhető, hogy állatcsordákkal találkozunk…

Először néhány kafferbivalyt pillantunk meg. Mint ahogy a nagykönyvben megírták: hófehér pásztorgémek állnak a vadakon, s lesik az általuk felzavart leendő zsákmányukat. Később Thompson gazellák kerülnek elénk. Elegánsak. Hasuk alja fehér, oldalukon fekete csík szalad végig, hátuk, nyakuk pedig barna. Az idegenvezető csak Tominak becézi őket…

Ahol gazellák vannak, ott antilopoknak, struccoknak és zebráknak is lenniük kell, hiszen ezek az állatok szeretnek egymással keveredni. Jól sejtettük, hamarosan szembe is kerülünk egy zebrahordával, s találunk néhány pihengető hosszú nyakú, hosszú lábú struccot is. A zebrák alighanem megmártózhattak egy-két pocsolyában, mert csak a hátsó felükön látszik a csík, amúgy sárosak. Nyilván megörültek a korán jött égi áldásnak, hiszen máskor április előtt nem érkezik meg az esős évszak, s az aszályos időben bizony el kell zarándokolni egy kis fürdés, vagy ivás kedvéért a messzi Amboseli-tóhoz.

Alig telik fél óra, s mi már hiányoljuk az elefántokat, zsiráfokat. Vezetőnk szerint az eső elől behúzódtak a Kilimandzsáró védettebb zugaiba a nagyvadak, még az is lehet, hogy elzarándokoltak a közeli Tanzániába. Az országhatárok nem jelentenek semmit az állatoknak, ha búvóhelyet, vagy friss legelőket keresnek, pedig figyelhetnének erre, Tanzániában ugyanis könnyen lelőhetik őket, ott még nem tiltják a vadászatot. Különösen borzasztó, hogy a kenyai parkokban egy kicsit hozzászoknak a vadak az autókhoz, emberekhez, s ha átkóvályognak Tanzániába, ott sem félnek igazán a vadászoktól.

Egy ideig madarakat nézegetünk. Kormos vízicsibék, pelikánok, bíbicek és afrikai gogók láthatók, majd két keselyűt pillantunk meg, közvetlenül az út szélén. Valami patkányféleséget marcangolnak karvalyszerű csőrükkel, sok nem marad a tetemből.

Pár száz méterrel odébb egy rendkívül veszélyes dögevő tűnik fel. Foltos hiéna sunyít valami kis földvájatban, majd lassan feláll, s tisztes távolságba vonul a terepjárónktól. Mintha terhes lenne, olyan nagy a hasa. Vagy éppen belakmározott, megtisztította egy kicsit a szavannát a környéken. Erős állkapcsaival a vastagabb csontokat is szét tudja törni, számára nincs fogyaszthatatlan állat.

Távcsővel pásztázom a terepet, miközben egyre inkább elered, sokszor ömlik az eső. Kifejezetten hidegre fordul az idő, vezetőnk annyira átfagy, hogy néha megáll a dzsippel, kiszáll belőle, s a motorházban melegíti a kezét. Közben látjuk, hogy elefántok közelednek felénk a távolból, de ő nem riad meg. A Coke tehénantilop és egy magányos gnú sem viszi fel a vérnyomását, pedig ezek tíz méternél sincsenek messzebb. Bezzeg, ha orrszarvú jönne, amely hatalmas teste ellenére is kitartó futó, mindjárt más lenne a helyzet…

Az elefántok egyre jobban kivehetők, igazi kifejlett példányok. Úgy 5-6 tonnásak lehetnek. Folyamatosan esznek, letarolják környezetüket, de ez így van rendjén. Egy elefánt mindig élelem és víz után megy, rendkívül keveset pihen.

Órákon át, egészen ebédig járjuk a terepet, de néhány majmon, varacskos disznón és impalán kívül nem tudunk lencsevégre kapni újfajta állatokat. Se egy gepárd, se egy oroszlán.

Sebaj, továbbállunk pár száz kilométert a kisrepülővel, hátha a Taita Hills vadrezervátumban nagyobb szerencsénk lesz. Ez a terület a Hilton szállodalánc tulajdonában van, s éppen ezért nem is felejtettek el luxusszállodát építeni a szavanna közepén. A Salt Lick Hotel különlegesen látványos, hiszen várszerű építmény, amely körülbelül öt méter magas betonlábakon áll, nehogy a vadállatok betörjenek egy-egy lakosztályba – hívatlan látogatóként. Exkluzív szolgáltatásként földalatti alagutat építettek a vendégek részére, ami egy természetes állatitatóhoz vezet, s innen közelről figyelhető meg, rácsozott üvegablakon keresztül minden fenevad, miközben azok mit sem sejtenek.

Szóval, oroszlánt keresünk a Taita rezervátumban. Itt már nincs olyan rossz idő, s a terepjárónk is csendesebb, ami reményt ad a sikerre. A Taita-hegyek igen látványosak, a meredek sziklaormok egyenesen a síkságbólé szöknek a magasba, a sűrű növényzet borítja azokat. Ideális hely ez az oroszlánok számára – gondolom én, laikus. Úgy tűnik azonban, nem is járok messze az igazságtól. A vezetőnk a legszebb sziklaorom felé veszi az útját, s egy hatalmas termesz hangyavár mellett épített útjelzőn ez olvasható: oroszlános szikla – 5 km. Amint letudjuk a távot, a sofőr nyomkeresésbe kezd. Nézi, merre jártak a környéken oroszlánok, s tíz perc után rá is talál a nyomokra. Ettől kezdve árkon-bokron át ezeket követjük. Tilos ugyan letérni a rezervátumban a hivatalosan kijelölt utakról, de a vezetőnk úgy belelkesedik, annyira szeretne nekünk oroszlánt mutatni, hogy fittyet hány a szabályokra. Keresztbe-kasul bejárjuk a vidéket, de mégsem találjuk a területet uraló oroszláncsaládot. Biztos jóllakottan pihennek valami fa tövében, vagy bozót mögött. Általában két-három naponta esznek, de akkor olyan sokat, hogy alig tudnak mozogni egy ideig.

Még órákon át keressük az állatok királyát, de hiába. Eközben fantasztikus afrikai vadállatokat látunk, de ilyen az ember, egyik sem hoz igazán igazlomba engem, mert nekem a legnagyobb kell! Az oroszlán „trófeája”, persze csak fotón.

Csak akkor adjuk fel a kutatást, amikor elkezdődik a szürkület, hiszen föl kell szállnunk, s vissza kell mennünk a tengerpartra, amely nem is olyan könnyű művelet. Előbb a kifutópályáról el kell kergetnünk az antilopokat, struccokat, jó messzire, nehogy a repülőnknek nekiszaladjon egy állat, miközben lendületet vesz. Egyszer már volt ilyen baleset, s abból egy életre tanultak a helyiek.

Ki vagyok én?

L. Kelemen Gábor világjáró újságíró vagyok. Hobbim az utazás, eddig 104 országban jártam, ezek közül sokban többször is. Gyakorlatilag mindenhol megfordultam már a Földön, ahol nincs háború, éhínség, betegségek, extra veszély, mert ezeket a helyeket kerülöm.

Like-olj, kövess és oszd meg!



Feliratkozás hírlevélre!

Booking.com
Booking.com

Vélemény, hozzászólás?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás